Ez  a szó, rengeteg negatív jelentéssel, tartalommal bír, mert minden ember életében és szívében, nyilvánvalóan, sok fájdalmas nyomot hagyott. Ezen oknál fogva szeretnénk elkerülni őket és ha lehet, szeretteinket is megvédeni, távol tartani tőlük. Pedig épp ezek a dolgok tesznek minket azzá, amik vagyunk. Ezek az érzelmek és élmények. A gyásszal kapcsolatos tapasztalataink segítik elsősorban a növekedésünket. Ki ne élte volna meg a hiányt, a kétségbeesést, félelmeket, haragot, szorongást, szenvedést, sírást? Senki se fejlődhet ezek nélkül.

Az ember ragaszkodik, kapaszkodik a dolgokba, kapcsolatokba, birtokolni akar. S amikor megszűnik valami vagy nincs többé valaki, tehetetlenül, kiszolgáltatottan kell lemondani olyasvalamiről, amit szerettünk volna megtartani. Nagyon sok embert a régi szép idők boldog-szomorú emlékei tartanak fogva vagy előre fél attól, hogy egyszer minden véget ér és emiatt elfelejt élni, a jelen örömeire fókuszálni.

Szeretteim elvesztése után sokáig éreztem magam úgy, mintha megsemmisültem volna. Én is beleestem abba a hibába, hogy életem első szakaszaiban érzelmi függőségben éltem, kívülről vártam az elismeréseket, a szeretetet, a biztonságot. Ennek kapcsán az elválásokat követően űr maradt a lelkemben, mert már nem kaptam meg másoktól a szeretet-drog adagomat. Akkor még tévhitben éltem, azt gondoltam, hogy azért gyászoltam, sirattam évekig valakit, mert sajnáltam őt, holott ezt magammal tettem a hiányérzetem miatt. Az időtájt olvastam egy könyvben - ami rendesen fejbe is kólintott -, hogy a temetők elsősorban nem az elhunytaknak kellenek, hanem az itt maradottaknak, hogy legyen hol vigaszra, megnyugvásra lelniük. Mindig hosszasan temetett maga alá a szomorúság, mert voltak még vágyaim, terveim a távozókkal kapcsolatban. Azóta már beültek Buddha szavai a tudatomba, hogy a szenvedést a vágy eleresztésével szüntethetem meg. Az első sorscsapások után még nem tudtam, de később igen, és biztató volt az, hogy minden veszteségben van nyereség is, ami új lehetőségekhez vezet.

A nap minden percében ki vagyunk téve a változásoknak. Van, aki könnyebben kezeli ezeket, van, aki nehezebben reagál rá. Attól függ, hogy mekkora a változás, kivel, mivel kapcsolatos. A hozzátartozóink gyásza nyomán megéltek nagyon személyesek és a legmélyebbek. A gyászt is tanulni kell, a feldolgozását és a múlt elengedését. Ahogy megtanuljuk elengedni a dolgokat, egyre kevésbé esünk kétségbe az elmúlás miatt. Az érési folyamatot követően már saját elhatározásból is le tudunk könnyű szerrel mondani dolgokról, vagy elhagyni valami régit az újért.

Gyászmunka kell akkor is, ha bizonyos tervek nem válnak valóra, de ahhoz is, hogy elfogadjuk, hogy a világ olyan, amilyen. Azt is el kell fogadnunk, hogy nem kaphatunk meg mindig mindent, amire vágyunk és azt is , hogy egyre többször visz az utunk az ismeretlen felé.

ENGEDD EL! - hallottam folyamatosan jóakaróimtól, segítőimtől. Igen ám, de hogyan? Hisz nem tudom magamból készakarva kikényszeríteni!- gondoltam. A sok életesemény és feldolgozás hozta meg a választ. Minden ember boldog akar lenni, ezért személyekhez, tárgyakhoz kötődik, és a ragaszkodás miatt válik nehézzé az elengedés.

A veszteségek megtapasztalása érlelte meg azt a bölcsességemet, hogy magamban kezdtem megtalálni azokat a részeket, amik apró örömöket formáltak boldogsággá és megmutatták a bennem lakozó erőt. Így, a következő hasonló helyzeteket már könnyebben tudtam kezelni, mert tisztában voltam azzal, hogy a múlton már nem tudok változtatni és jobban járok vele, ha hagyom,hogy minden magától alakuljon, úgy, ahogy annak lennie kell.

"AZ ÉLET EGY ÖRÖK UTAZÁS. Válogasd meg jól, hogy mit viszel magaddal a hátizsákodban! Neheztelés, ragaszkodás, félelmek, fájdalmak, negatív emlékek: ezek csak felesleges holmik, amiből minél többet pakolsz a zsákba, annál nehezebbé válnak a lépteid!" / Némethi Erika /

Kis Györgyi - Spirituális Tanácsadó, Kineziológus   06 20 / 620 4345