Emlékszem, gyerekkoromban sokat láttam Édesanyámat szomorkodni elvesztett családtagjai miatt, közismert szereplők távozása után, de akár egy jó szomszéd, egy ismeretlen kapcsán is. Bátyját - aki nemes szívű, szép lelkű férfi volt  és a II. Világháborúban tűnt el - soha nem tudta elengedni. Nem csoda, hisz nem történt meg a búcsúzás, nyitott kérdés maradt az ő emléke, hasonlóan több százezer  harcban elesett katonáéhoz. 

A halált mindig tragédiaként élte meg. s mivel nagyon együtt érző volt, a mások bánatát is magára vette. Majdnem az egész élete a veszteség és a hiány köré fonódott. Szinte erény volt  a családunkban a sajnálattal teli karitativitás és az a rokon élvezte a legfőbb tekintélyt, aki a legtöbb "szenvedésen" ment át és így elnyerte a "sajnálatra méltó" címet. De anyám, legalább beszélt róla és enyhített valamelyest lelke fájdalmán. Édesapámat viszont még szeretetteli érdeklődésem, kérdéseim se tudták rávenni arra, hogy meséljen a gyerekkoráról, háborús éveiről, annyira fájtak ezek a mélyen elfojtott életesemények. Gondolom, ehhez hozzájárult az is, hogy nem akarta, hogy sírni lássuk, nem akart "gyengének" tűnni.

Így rengeteget tanultam környezetemből, legfőképp a családi neveltetésből eredően arról, hogy mi a veszteség, a szomorúság, a bánat. De vajon, tényleg önpusztító szenvedésként kell megélni az elengedéseket vagy félholtan szembenézni a nehézségekkel? Belelovalni magunkat egy örvényszerűen lehúzó érzésbe: elvesztettem, nem sikerült, elhagyott, magamra maradtam!? Nem tudok nélküle élni!? Az igazság az, hogy magad nélkül nem tudnál élni! Mondjuk is sokszor: " Ne hagyd el magad!"

Tudomásul kellet vennem, hogy az életem folyamán fejlődtem, tapasztaltam, bölcsültem, s ennek az alapfeltétele a változás volt, ami végtelen. Szembesülnöm kellett azzal, hogy reggeltől estig folyamatosan ki vagyok téve annak a túlélési ösztönnek - több milliárd emberrel együtt - ami a Megszerzés-Birtoklás és az Elengedés. Az agyam, évtizedeken keresztül a hozott viselkedésminta szerint működött: Veszteségtudatom örökös Félelemben tartott és a Hiányra fókuszált. Ez meg is mutatkozott sokáig mind az anyagiakban, munkahelyváltásaimban, (pár)kapcsolataimban, s abban, hogy állandóan a szeretteimet temettem. Az utóbbi évtizedben tudatosult bennem, hogy az egyik Életfeladatom: az Elfogadás-Elengedés. Mondhatnánk mindenkinek, de nekem különösen az volt.

Mindig vágytam a megújulásra, a szebbre,  többre, jobbra, viszont ehhez el kellett sajátítanom a gyakorlatban is a következőket: " Ami jön, fogadd el, ami megy, engedd el!". Ez az utóbbi senkinek sem könnyű, mert minden veszteség fájdalommal jár. Sokszor még a dolgok jobbrafordulása is. Ezt a változási folyamatot, a " könnyek útját" végig kell járni, fel kell dolgozni "gyászmunkával". 

Útközben befejeződik valami, változunk kívül-belül, szemléletünkben, érzéseinkben, hozzáállásunkban a témához, vagy akár az élethez is. 

A veszteségeket sokan csak a halálesetekhez kötik vagy az anyagi károkhoz. Pedig idesorolhatunk még nagyon sok mindent: ha elhagynak bennünket, ha lemondunk valamiről, ha feladjuk vágyunkat, ha nem jönnek össze dolgaink, vagy idősebbé válunk és tudomásul vesszük fiatalságunk elmúlását. Vagy állást, lakóhelyet váltunk, vagy akár, ha arra gondolunk, hogy "átutazók" vagyunk a földön.

A Veszteségek életünk természetes velejárói, kikerülhetetlen, szükségszerű részei, megannyi dolgot tanulunk meg általuk és csak így válhatunk kiteljesedett emberré.

Kis Györgyi -  Spirituális Tanácsadó    06 20 / 620 4345