Kis koromban sokat sétálgattam a Városliget gyönyörű fái között édesapámmal, aki imádta a természet szépségeit, velem együtt. Órákig elnézegettük a kacsákat a tónál, jártunk az Állatkertben, a Cirkuszban, a Vajdahunyadvárában, meglátogatva a Mezőgazdasági Múzeum csodálatos világát a magyar földművelésről, állattenyésztésről és az élőhelyekről. Nem maradt ki a Széchenyi fürdő sem és a történelmünk óriásainak tiszteletet adó Hősök tere sem. Természetesen, nyáron csónakáztunk a közeli tavon, télen meg, ugyanoda, korcsolyázni jártam. Mindezeket a helyeket megkoronázta gyermekkorom Tündérkertje: A Botanikus kert. Benne rengeteg fű, fa, virág, bokor, patakocska, utak, kövekkel kirakva és egy halastó, amelyben aranyhalak lubickoltak. Apa leült egy padra olvasni, én meg felfedeztem minden zugot, bogarat, levelet. A szívem itt mindig közel volt Istenhez. Olyan szép volt ez a kis "ékszerdoboz", mint egy zen-kert, de legalább is egy japán-kert. Leültem egy-egy kőre, a napfényben fürdőztettem az arcom, miközben az aranyhalak a tóban úszkáltak, én meg a boldogságban. Élveztem a jelen minden pillanatát.

Történt egy alkalommal, hazafelé ballagva, elkanyarodtunk a Közlekedési Múzeum felé és nem messze tőle megálltunk egy síremlék mellett, amire az volt írva latinul: FUIT. Édesapám mesélt egy pár szót a történetéről, de gyerekként nem maradt meg bennem, viszont a szó jelentése döbbenet volt a számomra: VOLT. Életemben először itt érintett meg az elmúlás gondolata. Rögtön az jutott az eszembe, hogy az előbb még futkároztam, játszottam, repkedtem és aztán meg az az érzés, hogy ez nem tart örökké. Meg az is, hogy milyen fájó lehet a családnak, akik elvesztették a szerettüket, el kellett válniuk tőle.

Vizes jegyű Rákként mindig nagyon fogékony voltam az érzelmekkel és a múlt témáival kapcsolatban. Most is ehhez a régi emlékhez nyúltam vissza. Nem véletlen. Jó és nemes dolog, hogy tiszteletet adunk őseinknek, a múlt emlékeinek, de nem szabad nagyon sokáig benne időzni, mert elmegy mellettünk az élet.

A kezdeti szomorúságot idővel felülírta bennem az a sok szép információ, amit megtudtam az emlékműről. A sírkő alatt Horváth Jakab ügyvéd nyugszik, aki Grassalkovics jogi igazgatója volt. Jómódban élt, de szerényen. Erről tanúskodik nyughelyén a név nélküli felirat is. 1809-ben hunyt el és teljes vagyonát felajánlotta jótékonyan Pest városának. Többek között ebből finanszírozták a Városliget szépítését sokáig. Az volt a kikötése, hogy itt lelhessen örök békére, a hűs lobok alatt.

Nagyon együtt érzővé tett ez a gondolat, mert látván a közeli kert mai állapotát, az én fejemben is többször megfordult, hogy szívesen adományoznék én is a rendbehozatalához, ha az égi áldás egyszer úgy engedi.

A sírkő mellett gyerekkoromban még sírtam, ma az újjáépített emlékmű mellett tisztelettel adózom az elhunytnak és édesapámnak, aki megtanította, hogy semmi nem örök, csak a lélek és az, amit maga után hagy. 

Őrizzük meg a szép emlékeket és folytassuk utunkat, továbbadva a tanításokat!

Kis Györgyi - kineziológus 06 20/ 620 4345