REMÉNYIK SÁNDOR : PILÁTUS

A pörnek vége. Elvégeztetett...

Véres a kereszt tövében a fű.

A helytartóban forr a néma düh

S egy gondolat tépi a másikat.

"Rongy csőcselék, én unlak titeket,

Unom a vágyatok, a hitetek,

A papjaitok ragyogó ruháját,

A mellükverő messiásokat,

A nap hevét ez átkos ég alatt,

A zagyva szókat, buja színeket,

És magamat és uramat a császárt,

Ki bíróvá tett ilyen nép felett.

'Feszítsd meg!' - üvöltötték a fülembe,

Amíg unottan odalöktem nékik.

Szegény bolond! Pedig csak álmodott,

Csak álmodott egy létráról az égig.

Csak álmodott, de ezeknél tán szebben.

Már szürkül fenn a Koponyák hegye -

Vajon álmodik-e még a kereszten?

Valamit szólt nékem az igazságról,

Aztán némán vérzett, ragyogott.

Gúnnyal kérdém: az igazság micsoda?

Felelé: 'Én vagyok.'

Eh, hát kicsoda nékem ez az ember?!

A csőcselék morajlott, mint a tenger,

Én untam, untam amazokat, ezt is,

Egy messiással több vagy kevesebb,

Pilátus lelke nem lesz nehezebb,

És könnyebb tán ez istenverte föld,

Untam a dolgot. Odalöktem. Vége.

'De jaj! vajon kire szállott a vére?'

Az alkony megy, az est, az éj leszáll,

De a helytartó nyugtot nem talál.

'Feszítsd meg!' üvöltötték a fülembe,

És nekem nem volt elég fegyverem.

Nem volt elég lándzsásom odakünn,

Vagy - vagy üres volt tán a szívem?

Eh, mit bánom én, a bölcs szív üres,

Bús madarak, el a szívemből, hess!

'Feszítsd meg!' üvöltötték a fülembe,

Mi közöm hozzá? Feszítsétek hát,

Te véreskezű, szennyes csőcselék,

Feszítsd, feszítsd meg hát a Messiást!

Él-e, meghal-e, egy marad az átok,

Isten se váltja meg ezt a világot.

Mi közöm hozzá? Feszítsétek hát!

Vigyétek! - Vitték. A kereszten holt.

Kitudja, talán mégis Király volt!"

Csend most. De hallga! Most az éj kopog.

Pilátus udvarában a papok.

"Uram, mi véled egyet így nem értünk,

Ahogyan írtad, botránkozás nékünk.

Rexnek, Uram, csak ő mondta magát,

Nem készítetted jól a Golgothát!"

Ni, milyen furcsa rőt láng a szemén!

Ím, kővé vált a nádszál: oly kemény.

( Odafent csendben hallgat a kereszt. )

Pilátus nő, ahogy beszélni kezd.

"A Messiást megmenteni késtem,

De négy betűt a keresztjébe véstem,

E négy betű az én becsületem,

Hajótöröttségem utolsó roncsa,

Hitetlen hitem, büszke makacsságom,

Egy akarat az akaratlanságon.

E négy betű az én becsületem.

Hadesre! ez a négy betű marad!

Ha alá kéne temetnem e várost,

Rómát, az Imperatort, magamat:

E négy betű az én becsületem!!

Papok, zsidók, hozzátok szólok nyíltan,

Halljátok: amit megírtam, megírtam! "

Benn csönd, de künn az éj zsoltárba kezd,

S áll a zsoltáros éjben a kereszt.